Utcaszínen

 2011.04.23. 23:21

Este van. Késő este, de mintha még nappal volna, rengeteg ember nyüzsög az utcán. Jeges a fagy, a fák csupasz ágai között visít a szél, de a fiatal párok egész éjszakákat sétálnak a parkban, szerelmüktől hevülten.

Amikor teljes a vaksötétség, pattanásig feszült a levegő az izgatott várakozástól, egy magányos szoprán szaxofon hangja csendül, s tölti meg a levegőt gyászos panaszával. Majd minden figyelő tekintet megpillantja a szőke hajadont piszkos fehér, szakadt menyasszonyi ruhájában, ahogy az út szélén összekuporodva, a hangszerrel a kezében sír. A hölgy mozdulatai védtelenséget, törékenységet sugároznak, de egyszer csak felkel, és karjait széttárva boldogan forogni kezd, s közben az eget nézi, és felszabadultan, boldogan nevet. A forgás hirtelen abbamarad, és a nő dermedten áll, majd újra visszaroskad magányos mivoltába. Mindeközben a derengő fény mellette pihen a földön, sötétségbe burkolva arcát, és a szaxofon mámorítóan selymes, távoli hangjához zongorakíséret társul.

Ahogy a sötét színek, a magas törékeny hangok elegye megérinti az embereket, párjuk kezét keresik a sötétben.

A hölgy újra felkel, s egyre hevesebben nevet, s forog, hogy beleszédül, majd hasát védekezően átfogva, fejét aggódva, kétségbeesetten előre hátra ingatva ismét leül. A két mozdulatsort egyre szenvedélyesebben kezdi ismételni, majd egyszer csak a beteges forgás közben az embereknek háttal megáll, karjait félősen összefonva, felnéz a Holdra és szívszorítóan sír.

Az összegyűlt emberek mindegyike párja kezét szorosan markolva még elhunyt rokonaikat, ismerőseiket gyászolja, és végtelenül sajnálják az előttük összeomlott női testet, és a hozzátartozó lelket. A sötétben senki nem látta, hogy az úri hölgyek csipkés zsebkendőikkel törölgetik a szemük sarkában összegyűlt könnyeket, s a férfiak is nagyokat szipognak, majd a porról motyognak valamit. Ez a megindító kép, aminek tanúi lettek, egy, öröm és az őrület határán lévő nő élete.

Pedig az időközben leeresztett függöny túloldalán a színész nemes egyszerűséggel lesétált a színpadról és miután átöltözött, mintha mi sem történ volna rágyújtott, és folytatta egy átlagember mindennapjait.

 

Esti búcsúzó

 2011.03.22. 21:35

Mögöttem, egy régi nap fénye nyúl át,

Estjei édes, fátyolos homályán.

Folyik a meleg fény,

S helyét átveszi a hideg dér.

 

A fák lombjának halk altatója,

Betakarja a virágokat sorban,

S álom langy porát hinti szét,

Puha földeknek dús mezején.

 

Majd lassan, testet ölt az árnyék,

S hangtalan surranással mondja, várj még.

De mégis, csendben eltűnnek egy szálig,

S a testet, nem követi másik.

 

A Hold, csak hallgat szüntelen,

S áttetsző csókot nyújt egy földinek.

Tán beleroskadt tengernyi titkába,

S ő is pihenni tér mára.

 

A csillag széllel integet,

S csillogását, semmi sem töri meg.

Majd jő az összeroskadt pára,

S rászáll a nyugodt, éjjeli világra.

 

Est merengő, mélykék égboltja,

Bár elbúcsúzik a lélek világától ma,

Búsan, de rögösen továbbáll,

De még egy feledett pillanatot vár.

 

Még egy végső, szikrázva lehulló,

Egeket ezüst öltönybe borító,

Fényjátékkal elköszön,

S az ég, csillogó por között.

 

S mindennek csodájára járva,

Letekint a Nap a világra.

S mint száz vízcsepp szivárványa,

Sugarai úgy tekintenek a világra.

 

 

Palackba zárt idő

 2011.01.10. 21:37

Kicsi, apró, üvegbe zárt lélek,

De ez máris szebb mint a búskomor élet.

Merthogy az üvegbura alatt,

Mi réges-rég volt mind úgymaradt.

 

Réges-régen, a messzeségben,

Két ifju élt nagy-nagy szépségben.

Mi lehetett mindenük megvolt,

De szivünek elég ez sem volt.

 

Ők mi nekik kellett elvették,

S az élet lett komor és sötét.

Körülöttük a fák a gombák,

S az eddig éneklő eperfák.

 

A madarak, s összes állatok,

Mind segítségért kiáltatok.

Csakúgy mint növényeknek hada,

Most már bizton védelmet akar.

 

S ha eztet meg nem kaphatják már,

Higgyétek, szétesik a világ.

S törékeny üvegbura alatt,

Világunk már sose lesz önmaga.

 

A Hold

 2011.01.08. 23:31

Te, kit száz meg száz titok súlya nyom.

Te, ki sok ezer éve, csak búsan hallgatott.

 

Ott fenn, az égben,

A bús kékségben,

Mi csak ezt látjuk,

Ha elmegyünk hozzád mit találunk?

 

Tán köszönt minket a hullaszagú homály,

Ki karöltve a végzet szelével jár?

 

Vagy tán millió boldogság gyöngye rebben,

S mi millió csodát látunk ebben?

 

Már ott vagyok fenn, én is látom,

Csupa füst, és a kép konok, homályos.

 

Bársonyselymes, ökörnyálas homály,

Én csókolom arcod, ha áldást adsz rá.

 

Ha elmegyünk hozzád, mit találunk,

Csak azt amit innen látunk?

A bús kétséget,

Fenn az égben?

 

Téged kit sok ezer éve, senki sem hallgat,

Téged, ki felett a világ, a titkok súlya alatt majd megszakad.

Bezártság

 2011.01.06. 21:34

Szabad, mint a madár,

Mely ha akar, messze száll,

Amerre akar szelekkel jár,

S útjába senki nem áll!!!

 

Én nem akarok így lenni,

Kalitkába zárva lenni,

Mint a börtön ablakán,

Nézek át apám vállán.

 

Ki megtiltja, hogy éljek,

Nekem az csak ellenségem,

Ha veszi a bátorságot,

Hogy megszabja nekem a barátot.

 

Ha éngem játéknak néz,

Mit a kisgyerek nem kímél,

Hát nagyot tévedett,

Szívembe szúrós tüske ment.

 

Ha csak eldob,

Nem bánom.

Keresek más barátot.

Mint a madár,

Ki messze száll,

Egyszer az én lelkem is megáll...

 

 

A tél meséje

 2010.12.29. 23:44

Valami parázslik, forr és izzik.

Bár éjfél van és fagy.

Ott valami, túlontúl fénylik.

Bár az éj, borzongató sötét.

Mintha búgna az ének, mézedes.

Bár az est köszönt, a néma csönd.

 

S úgy tetszik, valami parázslik.

Mint a kandallo, mely meleget ont.

S úgy tetszik, csak hó fénylik.

Mint fény mely áttör, alakot önt.

S úgy tetszik, valaki dalolászik.

Mint a templomban, hol áriáznak.

 

S tárul az ajtó, omlik a szag, tömjén.

S emberek, fejük felett a boldogság illata, tömény.

Szól az éj, a mély, a sötét.

Tarts velük hát, jó barát, életedet ne pazarold rám.

 Mintha könnyezne, gőgös őkelme,

A fényes hold elé, mint mikor az anya gyermeket takar bé,

Színes felhők gyűlnek, s míg ki nem sírta magát úgy űlnek.

 

S a véges másnapra, Önmagábal kifakadva,

Fehér hóval lepte meg, a még alvó gyerekeket...

Monológ

 2010.12.22. 12:00

Lehetnek-e álmai, vágyai egy embernek?

 

Egyeltalán, mit nevezünk álomnak?

Talán azt a megfoghatatlan, sikamlós, megnevezhetetlen képet, hangot, érzést, néha "látomást", ami a boldogságunk elengedhetetlen kelléke?

Senki sem tudhatja. Deha valaki mégis tudná a "titkot", közel sem biztos, hogy megosztaná velünk.

Az biztos, hogy az álom egy olyan dolog, amit mindenki birtokol és amit senkitől sem lehet elvenni. A legszegényebb ember, és a leggazdagabb is ugyanúgy birtokolja. A Föld két végén élő embernek, férfinak-nőnek, gazdagnak szegénynek is lehetnek ugyanazok az álmai. Amik, ha nem vigyázunk rájuk szertefoszlanak. De gondoskodunk róluk, az elérhetetlenek is valóra válnak.

Álom lehet egy család ami elfogad, biztos pont az életben, több barát, a hiúság érzete, valaki aki támogat, megvéd, vigasztal, s ha kell átölel.

Tehát, az embernek igenis vannak álmai. Hisz ezek nélkül elvesznénk a napok monoton egyhangúságában.

Az éjjel megnyílt az ég, és puha hótakaróval borította a földeket. Az állatok szétszórták a lábnyomaikat, miközben élelem után kutattak. A közeli falucska utcáit, aznap este, színesre festette a templom ólomkeretes ablakain át kiszűrődő fénysugár.

  Szenteste volt. Émelyítő tömjénillat és orgonaszó szállt az ég felé, a szent épületből. Az éjféli misén mindenki ott volt. Kivéve egy embert. Ana a templom lépcsőjén didergett.              

  Próbált visszaemlékezni arra a néhány szép estére, amikor ő is a boldog tömeghez tartozott.

Mióta szülei elmentek, az árvaházban élte mindennapjait. Ott kelt fel és feküdt le minden nap.

Ez már sok éve így ment, de mostanában valami mégis megváltoztatta az életét. Új fiú érkezett az árvaházba. Egy darabig semmi gond nem volt, de egy kis idő után, piszkálni kezdte Ana-t, aki nem foglalkozott vele. A fiúnak nem voltak barátai, így hát nem  volt kivel játszania és nevetnie sem. De néhány nappal később a legerősebb fiúval kezdett el barátkozni.

Ezután Ana élete, a mindennapok megszokott monoton, de mégis gyönyörű hangulatából pokollá változott. Mindenhol attól rettegett, hogy a két fiúba botlik és azok, mint mindig nyilvánosan a nevetség tárgyává teszik.

  De most, ott ült a templom lépcsőjén, és bár cipője rég átázott, sőt hetek óta nem tudta megszárítani, mégis csodás hangulatban volt. Tudta, hogy a két fiú, itt nem meri bántani. Közvetlen a templom előtt nem. Túl sok volt az ember.

  A misének vége. Az emberek tolongva özönlöttek ki az épületből. Köztük volt a két fiú is. Ana nem nézett rájuk, hátha nem veszik észre. De mintha direkt őt keresték volna, végigpásztázták a kis utcát, majd vissza tértek a templomba. Legalábbis Ana ezt látta. Még egy kicsit várt hátha kijönnek, majd bement, és imádkozott. A szüleiért, a rég nem látott testvéréért és minden emberért, aki fontos volt neki. Mikor végzett gyertyát gyújtott és merengve nézte, ahogy az első viaszcsepp, mint egy gyöngy, lassan legurul az oldalán.

  Kifelé a templomból, keresztet vetett, és a szenteltvizes edényt kereste. Nem találta, így hát kilépett az épületből.

 Ahogy kilépett sikoltás hangzott fel az utca néma, ködös csendjében, ő pedig a lépcső előtti járdán találta magát. Alig jött rá, hogy a sikoly az ő torkából tört elő, mert valaki nyakon öntötte a templomi szenteltvízzel. Ana gondolta, hogy  a két fiú volt, de már nem látta őket, csak az edényt, ahogy kerek talpa élén körbe-körbe táncol. Nyakig vizesen, és fájó fejjel elindult az árvaházba. Szédült és csak falak mellett mert menni. Amikor az árvaházba ért, már nagyon késő volt. Vagy inkább korán, mert már pirkadni kezdett.

  Mikor belépett az ajtón a félálomba lévő éjjeliőr nagyot kiáltott. Ana nem értette mi a baj, elnézést kért, hogy nem jött vissza időben, és a fáradtságra hivatkozva a szobája felé indult.

De az őr utána futott és csak kérdezgette, hogy mi történt. Ana elmesélte, hogy leöntötték és hogy mennyivel hosszabbnak tűnt az út így hogy fájt a feje. Mikor az őr azt  kérdezte, hogy mitől csurom vér, azt mondta hogy nem is véres és mikor magára nézett, a feje lehanyatlott és egy pillanattal később a lány ájultan feküdt a kőpadlón.

  Másnap, mikor felébredt, a feje be volt kötve és a kezén gipsz volt. Szörnyen érezte magát.

Lázas volt és nem emlékezett semmire. Mikor körbenézett, nem tudta hol van, de azt se hogy hol kéne lennie. Egy rokonszenves, idősödő ember sétált be az ajtón és jó reggelt kívánt neki. A lány visszaköszönt és megkérdezte hol van. A férfi azt mondta, hogy biztonságos helyen, a templomban  Ana elmesélte neki, hogy ő a múlt nap is azt gondolta, hogy ez egy biztonságos hely, de miután nyakon öntötték a szenteltvízzel, már más a véleménye.

Ezután a pap közölte vele, hogy a helységhez csak két kulcs van. Az egyik az övé, a másikat pedig szívesen odaadja neki, ha ő is úgy gondolja. Ana beleegyezett, mert már nagyon nem szeretett az árvaházban élni. Így hát attól a naptól fogva Ana a templom lakója lett. De állapota nem javult. Mikor a gipsz lekerült kezéről, még mindig szörnyen lázas volt, köhögött és nem tudott lábra állni. A pap már az összes gyógyszert kipróbálta és semmi sem használt. Már csak imádkozott. De Ana-nak lázálmai voltak. Egy délután anyját szólongatta, hogy jöjjön csak közelebb, hogy mennyire hiányolta már, és azt is bevallotta, hogy nélküle az élet csak keserves szenvedés volt. Egy pillanatra felült az ágyban és a semmibe nézve azt mondta: Anya szeretlek. Mikor ezt kimondta szemében valami kihúnyt. Az élet. A még láztól izzó, törékeny test, már holtan omlott vissza a párnára.

Sivatag

 2010.12.15. 17:09

A sivatag

Épp Egyiptomban nyaraltunk, és ezt a naplóbejegyzést egy turistabuszban írom, ami Kairóba tart.

      „Épp kitekintek az ablakon, mikor meglátom a sivatagot. Eddig azt hittem ez egy kietlen

pusztaság. Ahogy most ránézek, és megpillantom, észreveszem, hogy egyeltalán nem.

       A dűnék a széllel mintha táncot lejtenének, a Nap, ahogy minden egyes alkalommal végigjárja útját, a parányi homokszemcsék, néha a széllel repülnek, néha magányosan csillognak.

       A repülőtér felé, még útba ejtjük a piramisokat. Hatalmasak. A legnagyobb van vagy százötven méter magas. Fel nem fogható, hogy építették fel ezeket. Ez a táj híres naplementéiről. Ezt mi pont a piramisoknál láthatjuk? El sem tudom hinni!

       Ahogy a Nap lebukik a horizont alá, és ezer féle szín sok száz árnyalatával festi be az égbolt kapuját. Majd a színek egyre sötétebbek, kirajzolódnak a csillagok.

       Az árnyalatok úgy tűnnek el, mint az emlékek…

       De nem ezek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Kaszás

 2010.06.08. 10:08

Egyszeregy sötét éjjelen,

Valaha én útra keltem.

 

A csillagok felettem,

Kemény fénnyel lebegtek.

 

Én csak mentem, mentem tovább,

Mígnem a hullaszagú homály,

 

A köd mely lesett rám,

Egyszercsak körül zárt.

 

Csapdába estem,

Levegőértkapkodta,mégse lélegeztem.

 

Előtűnt ő, egy sötét árny,

Ki vadul rontott rám.

 

Majd valami, oly hirtelen,

Hogy még észreis csak alig vettem,

A Kaszást csak körbezárta,

Mint egy nagy szobába.

 

Kijönni az nem tudott,

De az én lábam csak futott.

 

Be a fénybe messzeségbe,

Hol a Szépek élnek...

 

 

 

 

Majális (novella)

 2010.05.30. 18:19

 

Egy kislány szüleivel sétál a standok, bódék léggömbárusok előtt. Boldogan kacag miközben édesanyja léggömböt vesz neki. A lufi kerek és piros. Egy bajszos bácsi a kislány kezére köti a zsinórt. Tovább sétálnak, édes-fahéjas kürtőskalácsot esznek, a kislány még egy hatalmas plüssmackót is kap szüleitől.
   Szép lassan sötétedett, az utca standjai eltűntek, az emberek hazaballagtak. A kislányt édesapja karjába vette, és így mentek hazafelé. A kislány szép lassan elszenderült…
 
   Anna felébredt. Itt a nagy nap amire oly rég várt. Május első napja. A főút díszbe öltözik, a jelmezes emberek felvonulnak, és az mindenki jókedvű.
   Igaz csak a jómódú emberek vehettek rész az igazinak nevezett ünnepségen. Anna családja ilyen volt, de a kislánynak is feltűnt egyre kevesebb ajándékot kap, és a fekete-fehér ruhás emberek akik étellel itallal kínálták, elmentek.
   Zuhanyoztak, reggeliztek. Olyan volt mint a többi nap,de valamiért mégis más. Annának feltűnt, hogy sem az anyja, sem apja nem néz rá, és nem mosolyodik el.
   Elindultak. „Érdekes eddig mindig kocsival mentünk”- gondolta Anna-„és nem is szoktunk, így kiöltözni.”
   Néhány perc alatt odaértek. A hatalmas sürgés-forgásban Anna az édesanyjához simult,de az nem ölelte vissza. Nem is nézett rá. Mentek ide-oda beszélgettek az ismerősökkel. Anna nagyon unta és addig cibálta édesanyja szoknyáját, míg vett neki egy léggömböt.
   Anna azt gondolta jobban szemügyre veheti a lufit. Csak nézte és nézte. Egészen megbabonázta őt a nagy, kerek, piros léggömb. Anyja kezét kereste.
   De nem volt ott. Körbenézett és látta édesanyját aki könnyes szemmel integetett neki. Anna futni kezdett felé, de a felvonuló emberek tömege elzárta az utat. Anna hiába futott utána, hiába kereste egészálló nap. Eltűnt.
   Szép lassan a Nap is nyugovóra tért, a standok, bódék eltűntek.
   Anna tejesen egyedül maradt. Szőke haját szomorúan fújta a szél, kék szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek, de hiába. A zsinór szép lassan leoldódott a kezéről, és a léggömb elrepült…
 

 

Sági Évának

 2010.05.26. 20:51

Ha meghalok úgy szeretnék újjászületni, hogy ismét barátok legyünk...

A Föld

 2010.04.15. 19:25

Újabb álmos reggel ott,

Mindenki nyugodt.

Szép, és csendes volt,

Csak én nem vagyok.

 

Én fuldoklok s kiabálok !

De ti nem halljátok.

Vagy egyhelyben csak állok?

S ezért nem látjátok?

 

Hogy mutassam még,

Hogy ez a Föld nem a miénk?

Nem a miénk a termés,

Ez csakis e bolyóé.

 

Nem a mienkek az állatok ,

Sem a növények , sem a víz, sem azok,

Miket az ember magának alkotott,

Hisz ez mind a Földből vagyon.

 

Mi itt csakbérlők vagyunk,

Kik sok bérrel tartozuk.

De nem késő megadhatjuk,

Mivel neki tartozunk.

 

Ez nem csekk és pénz,

De nem is egy szép levél,

Hanem egy aprócska szívesség.

"Védj meg és ne bánts" csak ennyit kér.

 

 

Fekete gyászleplek

 2010.04.11. 18:03

Álmodtam.

Éberen vagy álmomban.

 

Akasztófák vettek  körül,

S csend honolt mindenütt.

 

A Nap Keleten nyugodott,

S egy temetőt megvilágított.

 

Egy ember vállán sok-sok évvel,

Ott áll mereven egy sír mellett.

 

Kezében száz fehér virág,

Szemében könny csillan, és vár.

 

A végtelen élete véget érjen már,

De csak áll és vár.

 

Hátha jő a vég, és szemében a könny,

Nem hiába jött.

 

Egyszerre felnéz az égre fel,

Ezt hozta a szél nekem:

 

,,Te mindig elfogyó és mindig megtelő,

Szólj hozzám vagy öld meg őt."

 

Magára mutatott és a sírra omlott,

Majd keservesen zokogott.

 

Szaladok hozzá,

Hátha valamije fáj.

 

De ő ellökött engem.

S meghátráltam azzal a lendülettel.

 

S kérdém én

,,Mi rágja a lelkét?"

 

Mire ő mondá

,,A halál.

 

Ez a tetem itt

Miattam fekszik.

 

Én voltam  a gyilkosa,

Kinek nincs bocsánata."

 

Új könny csordul szeméből,

Mint a korsó a megtelő.

 

Majd szinte hallom hogy a kő

Lezuhan szívéről.

 

,,A nő ki itt fekszik

A feleségem volt egy napig

 

De én kapatosan hazamentem,

S még tüzelt javába vérem,-

 

Csak ömlött belőle a szó

S én csak hallgattam, szám nem szólt.

 

-Mire enni kértem

Ő megmondta az igazat elittam mindet .

 

De én ennek hallatán

Ami a kezemben volt épp egy söröskorsó talán,

 

-Pillanatra szeme fénytelen,

S ajka megrezzen.

 

De nem folytatta, meglátta a tőrt övemben.

Onnan egy gyors mozdulattal kikapta s magába döfte.

 

Pillanatig állt mintha mondana valamit nekem,

Onnan pedig holtan esett össze.

 

Majd csak ereje annyi volt, mégis mondta:

Megérdemli amit az ördögtől kap.

 

A pillangó halála

 2010.04.04. 18:44

Álmomban virágkertben jártam.

Nem is jártam, inkább lebegtem.

Az idő múlásával néztem arra,

Hol épp a tékozló illat lebegett.

 

S,én csak álltam ott megkövülten.

Arra figyeltem, a pillangó,

hogyan rebben,

Csak oda honnan jő az illat, jó.

 

Májusi rózsák voltak azok,

Sok méh is udvarolt már.

Egyszerre  megpihent ott.

Hol mindenki szívesen jár.

 

A fáradság épp a rózsáknál,

Lepte meg, ezért ott is szállt le.

Vagy nem is volt ok a fáradság ?

Csak a méz sűrű illat bódította el?

 

Ezt már soha nem tudjuk meg .

Mert a kisfiú is a bokorban pihent.

Tarka hálójával lesben állt,

S csak erre várt .

 

 

 

 

 

 

Napnyugtakor

 2010.03.29. 21:35

Mint gondolat a vízben,

A Szeptemberi borostyán ragyogásban.

Úgy tűnnek el a színek,

A mi Napunk lenyugtában.

 

Százezer szín pompázik benne,

Száz meg száz árnyalattal átitatva.

De a csillagok is felemelkednek,

Az árnyékok eltűnnek alatta.

 

A Hold egyszerre feltűnik,

Maga nagy bánatában.

S őt hiába is űzik,

Nem mondja el mi bántja.

 

Csak a csillagokhoz szól,

Merő mivoltában már.

S az ő szép udvarából,

S a titkok soha ki nem kerülnek már.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most tedd

 2010.03.23. 18:39

Táncol a szíve,fény süt bele.

De azonnal el is sötétül,

Ahogy meglát engem.

 

Ahogy meglát a szánalom,

Erőt vesz szívén,

S az értem dobog.

 

De semmi több nem kell,

Csak egy szó, egy hang.

Ennyi nekem elég lesz.

 

Egy pillantás mely engem,

Éltet míg el nem hagyom,

Ezt a földet.

 

Semmi nem kell nekem,

Csak néha pillants bele a lelkembe.

S lásd mily sokat megértem.

 

 Nézz a szemembe,

És lásd :

Nekem ennyiis elég lesz,

Én ebből élek.

Fáradt bohóc

 2010.03.21. 21:31

Nem érdekel mások mit szólnak,

Már mindegy a vén bohócnak.

 

Százezer színben pompázik rajta,

De a púder mögött szomorú az arca.

 

Szomorú mert kiöregedett már,

S békét akar már semmi mást.

 

Szomorú mert az a víg mosoly,mit látunk rajt,

már semmi más csak álca, festett maszk.

 

Szomorú mert csontja kiszáradt,

Érzi hogy neki mennie kell mára.

De még mosolyogegyetaz egész világra...

 

 

 

 

Nincs rá szó

 2010.03.21. 18:19

A gyöngyök szétválnak.

Sötét a szerelem.

Vizes kések szöknek a szemembe ma.

Az ára ez lett.

 

A létezők is ellhullnak.

Érzelmek, konfliktus, szenvedés.

Dráma mindetütt ma,

Ahova csak néz.

 

Az ember fehér éjt keres.

Előttünk sár fodrozódik.

Sírni csak a tenger partján szeretek.

Mert könnyem ott csak cseppnek tűnik.

 

Néha úgy érzem futnom kell.

El a múltam elől...

 

Nem megy, nem tudom elmondani.

A szavakat melyekre a szükség kél,

Még nem ötlötték ki.

 

 

Érzések

 2010.03.19. 17:28

Sok-sok érzés kavarog bennem,

Már nem is tudom mit hiszek.

 

Mint az őszi forgószél a lelkem.

 

Amit érzek az megfoghatatlan,

Képlékeny és elfogadhatatlan.

 

Ismerhetetlen színek kavarognak benne.

 

Úgy vagyok vele mint mindenki más,

Kinek élete zavart, Ő maga a csalódás

 

 

 

 

 

Szánalom

 2010.03.17. 17:32

Sajnállak téged, de nem tudom miért teszem.

Megszánlak téged, de csak azért mert ...

 

Nem tudom miért teszem,ezt hiszem helyesnek.

Azt hiszem ...

 

Már nem tudom mit higgyek, de esetleg,

De talán már itt a vég, lehet.

 

Lehet, érzik hogy csillagom hanyatlik lefele,

De így méginkább együtt kéne érezniük velem.

 

Nem bántaniuk kéne, mit tehetek,

Nekem el kell elviselnem ezt.

 

De miért is kell nekem elviselnem ?

Ja, már tudom már értem.

 

Nekem a sors ezt szánta, ebben hiszek,

Nem baj ezzel sok embert boldoggá teszek.

 

Ez az amit én szeretek,

Boldoggá tenni embereket.

 

Mert ha már én ilyen nem lehetek,

Akkor legalább más legyen.

Az akit szeretek.

 

 

 

X

 2010.03.15. 18:48

Én várok, várok míg megérsz,

Arra hogy velem beszélj.

 

Ha majd megértesz engem,

Rájössz mit tettél velem .

 

Felfogod megkeserítettél életeket,

S nem csak az enyimet.

 

Fogd fel az sok betűvel írt lap,

Rólad szól, s rólad hírt ad.

 

S aki azt majd elolvassa,

Véleménye, meg lesz rólad.

 

De én már csak tűrök,s várom hogy felnőlj,

Majd akkor beszélünk,ha egy nyelvet szövögetünk.

 

Véres verejték

 2010.03.13. 17:48

Dolgozom de nem látok eredményt.

Engem soha, senki sem dícsér.

 

De mit tehetnék minhogy tűröm,

S hogy egyre forró szívemet hűtöm.

 

Ez az én életem csak a más számít.

S szívem boldogságot áhít.

 

Nem tehetek róla ilyennek születtem,

Nevem alá pedig néhány szót vésettem:

 

Úgy halok meg ahogy születtem,

Előbb mint kéne, halállal övezve.

 

 

 

 

 

 

 

 

Álom volt

 2010.03.05. 16:03

Nem tudom mi legyen, megtegyem vagy ne?

Hallgatok-e nimfákra vagy esetleg szirénekre?

 

Nimfák mikor szólnak ,hegedű és lant szólal.

Szirének ha beszélnek, a föld is belézeng.

 

Nem tudok dönteni halok-e vagy élek.

Honnan is tudhatnám magamből én ezt.

 

Álomból jött, vagy valóság nem tudom.

Egy angyal szállt le, s azt mondta-Tudom,

Nehéz ez, de neked élned, alkotnod kell.

S így most már én is így érzek.

 

 

 

 

 

Igazság

 2010.03.04. 20:25

Mosom tiszátalan kezemet szent forrás vizével.

Bárcsak piszkos lelkemmel is megtehetném ezt.

De nem lehet most, már csak azért sem ,

Hogy ne legyen igaza annak az aljanépnek.

 

Én inkább cselekedetekkel váltom meg bűnöm,

Mint ,hogy lassn sivár lelkembe simulva tűröm.

De mit tehetnék már, mint s hogy nem űzöm,

Talán el kell fogadnom mit a sors kitűzött.

 

Avagy eliramlok mint virágból az élet,

Ki tudja az is lehet hogy csak ennyit érek.

Nekem virágnak kellett volna születnem ?

Hogy letéphessenek s én elernyedhessek?

 

Valahol szép lesz a nyár, hol én nem leszek.

Lehet azt én már nem is érem meg.

Jön a halál, az élet megy.Ennek így kell lennie.

Azt hiszem.Vagy tán mégsem?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása