Az éjjel megnyílt az ég, és puha hótakaróval borította a földeket. Az állatok szétszórták a lábnyomaikat, miközben élelem után kutattak. A közeli falucska utcáit, aznap este, színesre festette a templom ólomkeretes ablakain át kiszűrődő fénysugár.
Szenteste volt. Émelyítő tömjénillat és orgonaszó szállt az ég felé, a szent épületből. Az éjféli misén mindenki ott volt. Kivéve egy embert. Ana a templom lépcsőjén didergett.
Próbált visszaemlékezni arra a néhány szép estére, amikor ő is a boldog tömeghez tartozott.
Mióta szülei elmentek, az árvaházban élte mindennapjait. Ott kelt fel és feküdt le minden nap.
Ez már sok éve így ment, de mostanában valami mégis megváltoztatta az életét. Új fiú érkezett az árvaházba. Egy darabig semmi gond nem volt, de egy kis idő után, piszkálni kezdte Ana-t, aki nem foglalkozott vele. A fiúnak nem voltak barátai, így hát nem volt kivel játszania és nevetnie sem. De néhány nappal később a legerősebb fiúval kezdett el barátkozni.
Ezután Ana élete, a mindennapok megszokott monoton, de mégis gyönyörű hangulatából pokollá változott. Mindenhol attól rettegett, hogy a két fiúba botlik és azok, mint mindig nyilvánosan a nevetség tárgyává teszik.
De most, ott ült a templom lépcsőjén, és bár cipője rég átázott, sőt hetek óta nem tudta megszárítani, mégis csodás hangulatban volt. Tudta, hogy a két fiú, itt nem meri bántani. Közvetlen a templom előtt nem. Túl sok volt az ember.
A misének vége. Az emberek tolongva özönlöttek ki az épületből. Köztük volt a két fiú is. Ana nem nézett rájuk, hátha nem veszik észre. De mintha direkt őt keresték volna, végigpásztázták a kis utcát, majd vissza tértek a templomba. Legalábbis Ana ezt látta. Még egy kicsit várt hátha kijönnek, majd bement, és imádkozott. A szüleiért, a rég nem látott testvéréért és minden emberért, aki fontos volt neki. Mikor végzett gyertyát gyújtott és merengve nézte, ahogy az első viaszcsepp, mint egy gyöngy, lassan legurul az oldalán.
Kifelé a templomból, keresztet vetett, és a szenteltvizes edényt kereste. Nem találta, így hát kilépett az épületből.
Ahogy kilépett sikoltás hangzott fel az utca néma, ködös csendjében, ő pedig a lépcső előtti járdán találta magát. Alig jött rá, hogy a sikoly az ő torkából tört elő, mert valaki nyakon öntötte a templomi szenteltvízzel. Ana gondolta, hogy a két fiú volt, de már nem látta őket, csak az edényt, ahogy kerek talpa élén körbe-körbe táncol. Nyakig vizesen, és fájó fejjel elindult az árvaházba. Szédült és csak falak mellett mert menni. Amikor az árvaházba ért, már nagyon késő volt. Vagy inkább korán, mert már pirkadni kezdett.
Mikor belépett az ajtón a félálomba lévő éjjeliőr nagyot kiáltott. Ana nem értette mi a baj, elnézést kért, hogy nem jött vissza időben, és a fáradtságra hivatkozva a szobája felé indult.
De az őr utána futott és csak kérdezgette, hogy mi történt. Ana elmesélte, hogy leöntötték és hogy mennyivel hosszabbnak tűnt az út így hogy fájt a feje. Mikor az őr azt kérdezte, hogy mitől csurom vér, azt mondta hogy nem is véres és mikor magára nézett, a feje lehanyatlott és egy pillanattal később a lány ájultan feküdt a kőpadlón.
Másnap, mikor felébredt, a feje be volt kötve és a kezén gipsz volt. Szörnyen érezte magát.
Lázas volt és nem emlékezett semmire. Mikor körbenézett, nem tudta hol van, de azt se hogy hol kéne lennie. Egy rokonszenves, idősödő ember sétált be az ajtón és jó reggelt kívánt neki. A lány visszaköszönt és megkérdezte hol van. A férfi azt mondta, hogy biztonságos helyen, a templomban Ana elmesélte neki, hogy ő a múlt nap is azt gondolta, hogy ez egy biztonságos hely, de miután nyakon öntötték a szenteltvízzel, már más a véleménye.
Ezután a pap közölte vele, hogy a helységhez csak két kulcs van. Az egyik az övé, a másikat pedig szívesen odaadja neki, ha ő is úgy gondolja. Ana beleegyezett, mert már nagyon nem szeretett az árvaházban élni. Így hát attól a naptól fogva Ana a templom lakója lett. De állapota nem javult. Mikor a gipsz lekerült kezéről, még mindig szörnyen lázas volt, köhögött és nem tudott lábra állni. A pap már az összes gyógyszert kipróbálta és semmi sem használt. Már csak imádkozott. De Ana-nak lázálmai voltak. Egy délután anyját szólongatta, hogy jöjjön csak közelebb, hogy mennyire hiányolta már, és azt is bevallotta, hogy nélküle az élet csak keserves szenvedés volt. Egy pillanatra felült az ágyban és a semmibe nézve azt mondta: Anya szeretlek. Mikor ezt kimondta szemében valami kihúnyt. Az élet. A még láztól izzó, törékeny test, már holtan omlott vissza a párnára.
