Álmodtam.

Éberen vagy álmomban.

Akasztófák vettek  körül,

S csend honolt mindenütt.

A Nap Keleten nyugodott,

S egy temetőt megvilágított.

Egy ember vállán sok-sok évvel,

Ott áll mereven egy sír mellett.

Kezében száz fehér virág,

Szemében könny csillan, és vár.

A végtelen élete véget érjen már,

De csak áll és vár.

Hátha jő a vég, és szemében a könny,

Nem hiába jött.

Egyszerre felnéz az égre fel,

Ezt hozta a szél nekem:

,,Te mindig elfogyó és mindig megtelő,

Szólj hozzám vagy öld meg őt."

Magára mutatott és a sírra omlott,

Majd keservesen zokogott.

Szaladok hozzá,

Hátha valamije fáj.

De ő ellökött engem.

S meghátráltam azzal a lendülettel.

S kérdém én

,,Mi rágja a lelkét?"

Mire ő mondá

,,A halál.

Ez a tetem itt

Miattam fekszik.

Én voltam  a gyilkosa,

Kinek nincs bocsánata."

Új könny csordul szeméből,

Mint a korsó a megtelő.

Majd szinte hallom hogy a kő

Lezuhan szívéről.

,,A nő ki itt fekszik

A feleségem volt egy napig

De én kapatosan hazamentem,

S még tüzelt javába vérem,-

Csak ömlött belőle a szó

S én csak hallgattam, szám nem szólt.

-Mire enni kértem

Ő megmondta az igazat elittam mindet .

De én ennek hallatán

Ami a kezemben volt épp egy söröskorsó talán,

-Pillanatra szeme fénytelen,

S ajka megrezzen.

De nem folytatta, meglátta a tőrt övemben.

Onnan egy gyors mozdulattal kikapta s magába döfte.

Pillanatig állt mintha mondana valamit nekem,

Onnan pedig holtan esett össze.

Majd csak ereje annyi volt, mégis mondta:

Megérdemli amit az ördögtől kap.