Valami parázslik, forr és izzik.

Bár éjfél van és fagy.

Ott valami, túlontúl fénylik.

Bár az éj, borzongató sötét.

Mintha búgna az ének, mézedes.

Bár az est köszönt, a néma csönd.

S úgy tetszik, valami parázslik.

Mint a kandallo, mely meleget ont.

S úgy tetszik, csak hó fénylik.

Mint fény mely áttör, alakot önt.

S úgy tetszik, valaki dalolászik.

Mint a templomban, hol áriáznak.

S tárul az ajtó, omlik a szag, tömjén.

S emberek, fejük felett a boldogság illata, tömény.

Szól az éj, a mély, a sötét.

Tarts velük hát, jó barát, életedet ne pazarold rám.

 Mintha könnyezne, gőgös őkelme,

A fényes hold elé, mint mikor az anya gyermeket takar bé,

Színes felhők gyűlnek, s míg ki nem sírta magát úgy űlnek.

S a véges másnapra, Önmagábal kifakadva,

Fehér hóval lepte meg, a még alvó gyerekeket...