Mint gondolat a vízben,

A Szeptemberi borostyán ragyogásban.

Úgy tűnnek el a színek,

A mi Napunk lenyugtában.

Százezer szín pompázik benne,

Száz meg száz árnyalattal átitatva.

De a csillagok is felemelkednek,

Az árnyékok eltűnnek alatta.

A Hold egyszerre feltűnik,

Maga nagy bánatában.

S őt hiába is űzik,

Nem mondja el mi bántja.

Csak a csillagokhoz szól,

Merő mivoltában már.

S az ő szép udvarából,

S a titkok soha ki nem kerülnek már.