Mögöttem, egy régi nap fénye nyúl át,

Estjei édes, fátyolos homályán.

Folyik a meleg fény,

S helyét átveszi a hideg dér.

A fák lombjának halk altatója,

Betakarja a virágokat sorban,

S álom langy porát hinti szét,

Puha földeknek dús mezején.

Majd lassan, testet ölt az árnyék,

S hangtalan surranással mondja, várj még.

De mégis, csendben eltűnnek egy szálig,

S a testet, nem követi másik.

A Hold, csak hallgat szüntelen,

S áttetsző csókot nyújt egy földinek.

Tán beleroskadt tengernyi titkába,

S ő is pihenni tér mára.

A csillag széllel integet,

S csillogását, semmi sem töri meg.

Majd jő az összeroskadt pára,

S rászáll a nyugodt, éjjeli világra.

Est merengő, mélykék égboltja,

Bár elbúcsúzik a lélek világától ma,

Búsan, de rögösen továbbáll,

De még egy feledett pillanatot vár.

Még egy végső, szikrázva lehulló,

Egeket ezüst öltönybe borító,

Fényjátékkal elköszön,

S az ég, csillogó por között.

S mindennek csodájára járva,

Letekint a Nap a világra.

S mint száz vízcsepp szivárványa,

Sugarai úgy tekintenek a világra.