Te, kit száz meg száz titok súlya nyom.

Te, ki sok ezer éve, csak búsan hallgatott.

Ott fenn, az égben,

A bús kékségben,

Mi csak ezt látjuk,

Ha elmegyünk hozzád mit találunk?

Tán köszönt minket a hullaszagú homály,

Ki karöltve a végzet szelével jár?

Vagy tán millió boldogság gyöngye rebben,

S mi millió csodát látunk ebben?

Már ott vagyok fenn, én is látom,

Csupa füst, és a kép konok, homályos.

Bársonyselymes, ökörnyálas homály,

Én csókolom arcod, ha áldást adsz rá.

Ha elmegyünk hozzád, mit találunk,

Csak azt amit innen látunk?

A bús kétséget,

Fenn az égben?

Téged kit sok ezer éve, senki sem hallgat,

Téged, ki felett a világ, a titkok súlya alatt majd megszakad.